Szagtalanítás akkreditált mérésekkel igazolva

A Telepszagtalanítás egyedi technológiája már több alkalommal bizonyította, hogy megbízhatóan működik és különböző területen - igazolt eredménnyel - sikerrel szüntette meg a zavaró szagokat.

Lássuk, eddig mely területeken bizonyult hatékonynak!

• Élelmiszeripar

• Állattartás

• Mezőgazdaság

• Vegyipar

• Nehézipar

• Szennyvíz- és komposztkezelés

  
  

A szagmérés módszere és jelentősége

A szagtalanítási eljárások akkor tekinthetők hatásosnak, amennyiben bizonyítjuk, hogy

tényleg megszüntetik a panaszosok számára a szagérzetet. Ehhez a kérdéshez csak

akkor jutunk el, ha már biztosan tudjuk, hogy mi is a panaszokat kiváltó szagforrás. Ez lehet egy konkrét tevékenység bűzkibocsátó pontja (pl. egy üzem kéménye, vagy egy állattartó telep trágyatárolója), de lehet akár egy bűzkibocsátó forráscsoport is, ahol több különböző üzem vagy telep együttes kibocsátása okozza az adott problémát.

A pontos azonosítás a szagvizsgálatok egy külön területe.

A mi tapasztalatunk szerint három fő módszer létezik arra, hogy egy, már telepített szagtalanító rendszer hatékonyságát értékeljék.

Az egyik az érzékszervi vizsgálat, amely az ügyfél képviselőjének, a hátóság képviselőjének, vagy külső személy(ek) bevonásával történő vizsgálat.

A másik, hogy megfigyelik a bűzpanaszok és azok bejelentésének számát, illetve azok változását.

A harmadik módszer pedig a szabványosított akkreditált vizsgálattal történő mérés (dinamikus olfaktometria).

Az érzékszervi vizsgálat hátrányai

Az világosan látható, hogy az érzékszervi vizsgálat minimális referencia alapján történik,

csupán néhány személy vesz részt benne. Ezenkívül nehézséget okozhat az is, hogy az érintettek az átlagoshoz képest milyen szagérzékenységgel rendelkeznek (a szaglás esetén

nagyon jellemző a szélsőséges érzékenység vagy érzéketlenség is), milyen érzelmi

kapcsolatuk van az adott szaggal (pl. a bűzös telep dolgozója nem érzi rossznak a munkahelyének szagát), vagy éppen érdekeltsége fűződik az adott szaggal kapcsolatos állításainak manipulálásához. Ezért ezt a módszer nem nevezhetjük teljesen objektívnek. Ettől függetlenül a szakmailag felkészült hatósági képviselők igyekeznek objektíven állni a helyszíni vizsgálatokhoz.

Az érzékszervi vizsgálat másik hátránya az, hogy a helyszíni „szaglászás” nem világít rá arra,

hogy az adott szagkibocsátás valójában milyen távolságra és milyen mértékben érezhető.

Vannak olyan szagok, amelyek jól azonosíthatóak a szagforrásnál, hiszen ott nagyobb

koncentrációban érezhetők, azonban - akár már 30 méterrel távolabb is - olyan mértékben

felhígulnak a külső levegővel, hogy egyáltalán nem lehet őket azonosítani.

A lakossági panaszok számossága már jóval inkább objektívnek tekinthető mérőszám. Mindig vannak érzékenyebb és kevésbé érzékeny lakosok. Az ipari és nagyüzemi mezőgazdaságból származó szagok azonban nem csupán egy-egy, hanem általában több száz lakost érintenek.

Szinte minden esetben beigazolódik, hogy ha a szél nem a lakosság irányába viszi a szagot,

vagy sikerült megoldani a szagtalanítást, akkor is lesz panaszos, de a számuk és a

bejelentések gyakorisága szinte biztosan több mint 90 %-kal csökkeni fog. (Különös jelenség, hogy a szagforrás megszűnése után is maradhat egy-két lakos, aki több évnyi rossz tapasztalat után még mindig panaszkodik arra, hogy bizonyos esetekben érzi a szagot.)

A bizonyítás legbiztosabb módszere az az eljárás, amelyet 2003-ban szabányosítottak az

Európai Unióban és Magyarországon is (MSZ EN 13725) „A szagkoncentráció meghatározása dinamikus olfaktometriával” címen. Bár ebben a módszerben is az emberi orr érzékelése játssza a fő szerepet, a résztvevők kiválasztása, szaglásuk ellenőrzése, és koncentráció mértékének meghatározására alkalmazott berendezés (olfaktométer) és hígítási eljárás biztosítja a szabványosíthatóságot. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon a mintán többször elvégezhetjük a mérést úgy, hogy közben a résztvevőket kicseréljük, mégis (nagyon csekély eltéréssel) szinte minden alkalommal ugyanazt az eredményt fogjuk kapni.

Mivel a mérés eredménye két mérőszám – szagkoncentráció (szagegység/m 3 ) és szagkibocsátás (szagegység/s) –, ezért alkalmas arra is, hogy szagok térbeli terjedését is modellezük, így lehatároljuk azt a területet a térképen, ahova érzékelhető szag jut el a bűzforrástól.

A dinamikus olfaktometria a ma ismert leginkább objektív és az összehasonlíthatóságot

legjobban szolgáló szagmérési eljárás.