5 tévhit a szagokról

„Ez csak természetes szag.” „Innen nem lehet megmondani, honnan jön.” „A szagokat úgysem lehet megmérni.”

A szagvédelemben még ma is gyakran találkozunk ezekkel a kijelentésekkel. Csakhogy ami néhány évtizeddel ezelőtt még elfogadható érvnek tűnhetett, az a mai technológiai és jogszabályi környezetben már korántsem állja meg a helyét.

A szag mérhető, vizsgálható és forrása is azonosítható. Ez pedig a mezőgazdasági és élelmiszeripari szereplők számára egyre fontosabb kérdés, hiszen a lakossági szagpanaszok nemcsak kellemetlenséget, hanem hatósági eljárást és szankciót is eredményezhetnek.

Nézzük, melyek a leggyakoribb tévhitek és mi a valóság mögöttük!

1. tévhit: „Ez nem is büdös, csak természetes szag.”

Egy sertéstelep vezetője könnyen gondolhatja úgy, hogy az állattartással, vagy a trágyakezeléssel járó szag „nem büdös”, hiszen számára mindennapos és megszokott.

Abban valóban nincs vita, hogy ezek a szagok természetes biológiai és bomlási folyamatok során keletkeznek. A „természetes” azonban nem jelenti azt, hogy zavaró hatás nélküli is.

Azt, hogy egy szag mennyire zavaró, nem kizárólag maga a szaganyag határozza meg. Számít az intenzitás, az időtartam, a gyakoriság, az egyéni érzékenység és az is, hogy milyen érzelmi asszociáció kapcsolódik hozzá.

A tartósan kellemetlen szagterhelés ráadásul nem egyszerűen „bosszúság”. A szakirodalom a zavaró szagokat stresszforrásként is vizsgálja, amelyek egyes embereknél fejfájással, hányingerrel, rossz közérzettel vagy más panaszokkal járhatnak.

2. tévhit: „Ez nem bűz, ez a vidék illata. Aki ideköltözik, tudta, mire számíthat.”

Ez az egyik leggyakrabban elhangzó érv, amikor egy mezőgazdasági telep környezetében élők szagpanaszokat fogalmaznak meg.

A probléma az, hogy ugyanazt a szagot két ember teljesen másként érzékelheti és értékelheti.

Egy állattenyésztéssel foglalkozó szakember számára a telep szagai a munkához, a megszokott környezethez és akár pozitív élményekhez kapcsolódhatnak. Egy környéken élő lakos számára ugyanez a szag lehet ismeretlen, intenzív és nyugtalanító.

Különösen akkor, ha nem tudja, mi okozza. Ilyenkor könnyen megjelennek a kérdések:

„Mi ez a szag?”
„Honnan jön?”
„Normális, hogy ilyen erős?”
„Lehet ennek egészségügyi kockázata?”

Ezért a szagpanaszok kezelése nem pusztán technológiai kérdés. Kommunikációs és bizalmi kérdés is.

Ha egy üzem vagy állattartó telep képes megmutatni, hogy ismeri a saját szagkibocsátását, méri és kontrollálja azt, az már önmagában sokat segíthet a lakossággal való konfliktusok megelőzésében.

3. tévhit: „Senki sem tudja megmondani, honnan jön a szag.”

Régebben valóban jóval nehezebb volt egy összetett szagterhelés pontos forrását meghatározni. A technológia fejlődésével azonban ma már sokkal több eszköz áll rendelkezésre.

Egy rendszeresen vagy folyamatosan működő technológia esetében a potenciális szagforrások vizsgálatokkal, mérésekkel és a technológia működésének elemzésével lokalizálhatók.

Ez különösen fontos olyan telephelyeken, ahol több lehetséges kibocsátási pont is található, például állattartó épületek, trágyatárolók, szennyvízkezelési pontok, technológiai berendezések vagy különböző alapanyag-tárolók.

Az alkalomszerű kibocsátások természetesen nagyobb kihívást jelenthetnek, de ha a tevékenység rendszeresen ismétlődik, a forrás felderítése egyre kevésbé nevezhető lehetetlennek.

4. tévhit: „A szagokat nem lehet megmérni.”

A szag igenis mérhető.

A szagok vizsgálatára Európában szabványosított módszer áll rendelkezésre. Az MSZ EN 13725 szabvány szerinti dinamikus olfaktometria segítségével meghatározható a szagkoncentráció.

A mérés eredménye a szagkoncentráció, amelynek mértékegysége a szagegység/köbméter, vagyis SZE/m³.

A módszer lényege, hogy ellenőrzött körülmények között meghatározzák, milyen hígítás mellett érzékelhető a vizsgált levegőmintában jelen lévő szag.

Ez azt jelenti, hogy ma már nem pusztán azt lehet kijelenteni, hogy: „Ez nagyon büdös", hanem műszeres és szabványosított vizsgálattal számszerűsíthető, hogy mekkora a szagkoncentráció.

A szagforrásnál mért koncentráció természetesen jóval magasabb lehet, mint amit a környezetben érzékelnek. A kibocsátott levegő a terjedés során a környező levegővel keveredik és hígul, így a koncentráció a forrástól távolodva csökken.

5. tévhit: „Ha szagpanasz van, úgysem lehet belőle hatósági ügy.”

A szagpanasz ma már nem feltétlenül marad meg egy lakossági fórumon elhangzó panaszként.

A környezetvédelmi hatóság szagkoncentráció-vizsgálatot is elrendelhet, amelynek során a szabványos mérési módszer alkalmazása követelmény lehet.

A magyar szabályozás a bűzzel terhelt levegőre vonatkozóan is tartalmaz követelményeket. Intenzív állattartás esetén például a lakosságot nem érheti a jogszabályban meghatározott szintet meghaladó bűzterhelés.

A technológia és a mérési módszerek fejlődésével egyre pontosabban vizsgálható, hogy mi, honnan, milyen koncentrációban és milyen körülmények között kerül a környezetbe.

A szagpanaszokra a legjobb válasz: a felkészülés

A mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban bizonyos mértékű szagkibocsátás a technológiából természetesen következik. A kérdés ezért nem feltétlenül az, hogy keletkezik-e szag, hanem az, hogy képesek vagyunk-e kontrollálni a kibocsátást.

A legjobb stratégia nem az, ha egy üzem akkor kezd el foglalkozni a szagvédelemmel, amikor már sorra érkeznek a lakossági panaszok.

Sokkal hatékonyabb a megelőzés:

• a potenciális szagforrások feltérképezése,

• szükség esetén a szagkibocsátás mérése,

• a problémás technológiai pontok azonosítása,

• és megfelelő szagcsökkentő technológia alkalmazása.

A szagvédelem ma már nem megfoghatatlan probléma. Mérhető, vizsgálható és kezelhető terület.

Ebben nyújt segítséget a Telepszagtalanítás technológiája, amely a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban keletkező zavaró szagok költséghatékony csökkentésére kínál bizonyított megoldást.

A technológia gyakorlati eredményeit több meghatározó hazai iparági szereplő esete is igazolja.

A kérdés tehát már nem az, hogy lehet-e tenni a bűz ellen. Hanem az, hogy mikor kezdünk el tenni érte.